2022. augusztus 1. és 2022. szeptember 3. között könyvtárunk és az Eötvös-kiállítás zárva tart.

Amit az Egyetemi Könyvtárról tudni érdemes. Dobocsányi Ignác könyvkötőről.

Dobocsányi Ignác könyvkötőről – 1845-tól 1884-ig az Egyetemi Könyvtár szolgálatában

Ha valamilyen rejtélyes oknál fogva egyszer a Magyar Nemzeti Múzeum 1876-1883 közötti postakönyve kerülne az olvasó kezébe, akkor biztos lehet benne, hogy szokatlan kép tárul elé, iratokról, amelyek már rég nem léteznek, miközben ez a postakönyv tud még róluk. (A kérdéses iratanyag 1956-ban megsemmisült). Ha némi személyes kötődés is áll/-na a háttérben, egyik vagy másik szereplőhöz, eseményhez, intézményhez, ügyhöz, akkor viszont még egy postakönyv is sokat tud beszélni.

Esetünkben, Dobocsányi Ignácz-ról  (a továbbiakban DI) az Egyetemi Könyvtár könyvkötőjéről, aki élelmes, ügyes szolgaként, afféle korabeli „könyvkötő vállalkozóként” a pesti belvárosi intézményeknél is begyűjtötte a kötésre váró könyveket, és ilyenformán, ismert figurája volt a korabeli pesti könyvkötő piacnak. Az EK történetének kiváló ismerői, Tóth András és Vértesy Miklós szerint: „Dobocsányi könyvtári szolga 1846 óta végezte hűséggel nehéz munkáját évi 300 Ft fizetésért és 50 Ft személyi pótlékért; illetményének 1873-ban 400 Ft-ra való felemelését kérte, de ennek fejében el kellett vállalnia a házmesterséget is. (Tóth – Vértesy: A Budapesti Egyetemi Könyvtár története: 1561-1944. Budapest. EK, 1982., p. 217.) Szóval, szolga, házmester és könyvkötő volt egy személyben, majd negyven évig, de hogy mégsem egészen akármilyen, bátran elhihetjük, mert nyugdíjba menetelekor annak ellenére, hogy nem töltötte/tölthette ki az előírt szolgálati időt (40 évet), teljes összegű nyugdíjra, és ezüst koszorúra terjesztették fel, és halálakor a rá emlékező nekrológíró ekként méltatta:

„Dobocsányi Ignácz az egyetemi könyvtárnak negyven év óta hű szolgája, egykor Toldy Ferencz kedvelt embere, valódi élő katalógusa a könyvtárnak, kit az intézet minden látogatója jól ismert.” (Vas. Újság, 1884/ 9. sz. Halálozások).

DI-ról egy viszonylag késői, ám szerencsésen fennmaradt un. „szolga vezeték- és keresztnévjegyzék” (Egy. Levéltár: 1882. jan. 20.) rögzíti a legfontosabb tudnivalókat, azokat az adatokat, amelyeket a hivatal nyilvántartása fontosnak ítélt. DI a Komárom megyei Csúzon született, r. kath, vallású, nős ember, ekkor már 4 gyermek apja, aki korábban urasági szolgaként kereste kenyerét. 1845. okt. 14.-e óta állt az EK szolgálatában és rendes szolgai beosztásában 350 frt (1871. IV/17 8810.) járt neki, a rubrika végén lévő obligát bejegyzés szerint kötelességének mindenben megfelelt.

Az új épület átadásakor (1876. március 26.-án) már 30 évi szolgálatot maga mögött tudó Dobocsányi volt az, akit miheztartás végett már a kezdet kezdetén megintettek, mert nem foglalta el az új épületen belül neki kiutalt lakást. (Egy. Levéltár: Than Károly rector levele Horvát Árpádhoz 1876. 03. 14./153-154. sz.) Mint az Mlinkó gondnok jelentéséből kiderült, nem lakásként, hanem könyvkötő műhelyként használta: „[…] a torony alatt levő, eredetileg könyvkötészetre, később azonban raktárakra szánt helyiségeket is, és minden helyiségekbe bevezetett légszeszt is az említett célból felhasználja.”

Ám a rektori álláspont szerint:

 „[…] Dobocsányi mindazon könyvkötői munkákért, melyeket egyetemünk számára teljesít, ép úgy díjaztatik, mint bármely más könyvkötő, és így már az eddigi gázfogyasztás megtérítése is jogosan lenne tőle követelhető, nehogy azonban jövőre is a gáz[fogyasztás]ra kínálkozó alkalom meglegyen, intézkedtem, hogy valamennyi a souterrain-helyiségekben a folyosók és lépcsők világítására szükségelteken kívül alkalmazott gázvezetők levétessenek és a gáznak használata e helyiségekben elzárassék.”  

Dobocsányinak el kellett volna foglalnia szolgálati lakását (ezt később meg is tette), szabaddá kellett volna tennie a raktárként használt egyéb helyiségeket, és ami ennél is fontosabb, „üzleti célra” nem használhatta volna ingyen a gázt. Ekkor azonban a felek között különös alkudozás vette kezdetét, amelynek során a Könyvtár igazgatósága, úgy tűnik, Dobocsányi mellett foglalhatott állást, minek eredményeképpen kompromisszumos döntés született:

„[…] DI azon kérelmére, hogy a neki kijelölt lakást ugyancsak a souterrainben a sarok toronyalakú lakással felcserélhesse, tekintettel arra, hogy e helyiség a könyvtár hivatalos céljaira tartatott fenn, annak kijelentése mellett, hogy bármikor szükségeltetnék, azt rögtön kiüríteni s előbbi lakását elfoglalni tartozik, nem ellenzem; 

kijelentvén egyúttal miszerint ezen cserét csak is azon okból engedélyezem, mert DI a könyvtár számára kisebbszerű könyvkötési munkákat is teljesít, nem jogosítván fel őt azonban a szóban levő lakásnak nyilvános könyvkötői műhellyé való felhasználásra.”  (Egy. Levéltár, 1876. 04. 06. / 171-172. sz. Than Károly-féle levél) Engedélyeztetett az EK számára végzendő könyvkötői tevékenység, ám nyilvános üzleti vállalkozásnak nem volt helye az épületben.

A felettes hatóság (Vkm, 1876. 09. 10./57. sz. Márffy Titusz min. tanácsos levele) a 3 szolga, Dobocsányi, Deim és Varga kiszállásolása mellett tört lándzsát, ami azonban pusztán egyetlen szolga esetében 84 frtnyi plusz lakáspénz folyósításával járt volna. 1876. 09. 30.-án (153-154. sz.) levelét Horvát Árpád Dobocsányit védendő könyvtári érdekre hivatkozva, így zárta: „Épen ezért kérve kérem, Nagyságodat, hogy DI-nak a jelenleg általa használt helyiségben továbbra is megmaradását kieszközölni méltóztassék, …” A könyvtár minden eszközt megragadott, hogy a kötészetet, Dobocsányival együtt az épületben tartsa. Tette ezt pediglen két okból; egyfelől, mert az azonnali kötésre váró könyv- és folyóirat mennyisége önmagában is súlyos kényszerítő, nyomasztó teher volt, azaz szükség volt egy helyben lévő, folyamatosan működő könyvkötő műhelyre. A polcra kerülő könyveket mindenképpen köttetni kellett. Másfelől mert igényesebb könyvkötészeti megbízásokra is szükség mutatkozott, s könyvtár külsős szakembert, a jó nevű budai könyvkötőmestert, Dochnál Bélát igyekezett megnyerni magának, így a szakmányban végzendő, rutin könyvkötő munka elválaszthatóvá vált az igényesebb és drágább egyedi megbízásoktól.

Az EK számára végzett könyvkötői tevékenység, azaz könyvkötészet és a könyvtár közötti szoros együttműködés e századbeli története nem Dobocsányival indult. Erre vonatkozóan, ki tudja, hányadszor, Toldyra kell, hivatkozzunk. Az ő regnálása idején szolgáló, 1845-ben elhunyt korábbi könyvkötő, Bartalics Imre közvetlen utóda lett DI.

A könyvtár sajnos csak az 1884 szeptemberétől rendelkezik a napi könyvkötői forgalmat rögzítő un. könyvkötő könyvekkel. Ha voltak korábban is ilyen feljegyzések, füzetek, nem tudunk róluk. A Dobocsányi fémjelezte tényleges gyakorlatra vonatkozóan (esetenkénti könyvmennyiségről, a kötészetre küldött tételek gyakoriságáról, a könyvkötői elszámolás módjáról, az ellenjegyzőkről, megrendelőkről) semmilyen adatunk sincs, hacsak nem tekintjük annak a már említett múzeumi postakönyvben és esetleg még néhány egyéb helyen lelhető pár tételnyi információt, amelyekből azonban az alkalmankénti külső megrendelésekre is csak igen halovány fény vetül. (MNM postakönyve, 1878/97, ápr. 29., 1878/113, máj. 20., 1878/174, júl., 1880/163, ápr. 7.) De még mielőtt azt gondolhatnánk, hogy a Dobocsányi-féle könyvkötői gyakorlat, mint afféle szakmányban végzett, rutin tevékenység teljességgel elvész a korszak könyvkötői teljesítményei között, hivatkoznunk kell a Budapesti Közlöny/1873. 02. 18./38. számának alábbi közleményére: „A bécsi világkiállításon kiállítóként vett részt Dobocsányi Ignácz könyvkötő, Pest.” Kiállításra érdemesnek ítéltettek munkái, és az Akadémia könyvtárában, a Nemzeti Múzeumban, valamint az EK állományában fellelhető példányok ma is őrzik keze nyomát. DI, a könyvtári szolga, házmester tehát elsajátította a szakmát, könyvkötőként is megállta helyét. Szinnyei nevezetes naplóit is ő kötötte, egyiken-másikon ott áll a domború betűs felirat „Dobocsányi Ignácz könyvkötő”.

A fentiek azonban nem változtatnak azon az alapvető tényen, hogy Dobocsányi az EK kis fizetésű könyvtári szolgája volt, akinek pályafutásáról a rávonatkozó hivatali levelezés menetrendszerű következetességgel és kizárólagossággal sorolja az előlegkérésről, betegségi segélyről, drágasági segélyről és végül a nyugdíjazási folyamodványáról tudósító tényeket. Némileg nagyobb fény vetül rá, „bőbeszédűbb” vele kapcsolatban Szinnyei naplója. Szinnyei rosszallással, irigységgel vegyes érzelmekkel figyelte Dobocsányi vállalkozásait. Mint elöljárója, nem is mulasztotta el érzékeltetni vele.

Egy Dobocsányira is rossz fényt vető eset lett pl. a kiváltó oka annak, hogy a városban addig kint lakó szolgákat beköltöztették az épületbe. A naplóban 1878. ápr. 1-3.-án némi „ködösítés” után ezt olvashatjuk: „Dobocsányi műhelye fölött kimondták az ítéletet és a többi szolga bejő, átalakítják a pincelakásokat. Nem bánom, legalább népesebb lesz a ház, de a csavargóktól nem lesz megmentve. Ez az iroda! Sok bosszúságot okozott nekem!”  Egy nappal később mintha a valószínűsíthető ok-(ok) is meg neveződne: „… albérlőt tartani tilos! [A többiekhez hasonlóan DI is albérlőket fogadott lakásában] Ilyen ez a morzsalékon hízott porkoláb népség!”

Dobocsányi, akár a többi szolga, mindent elvállalt, ami pénzzel járhatott. Hozta, vitte a fizetést, számlát, postát, közvetített hivatalos és magánüzenetet, pletykát és könyvet, vállalt könyvkötést házon belül és kívül, tartott inasokat, ám idősebbé válva, gondjai számának növekedésével, inasai megtréfálták, meglopták, és amikor egyikük bosszúból eltávolításáért, megpróbált betörni az igazgatói irodába, sok kellemetlenségben volt része: „A könyvtárban ismét volt heccz, tegnap éjjel az igazgató toronyszobája ajtaját vágták ki bicsakkal. Kétség nem lehet, hogy gyerek munka.” (Szinnyei napló: 1882. július 13.)

A naplóíró Szinnyei a hajdani régi épületbeli víg napokat, „patriarchális és joviális viszonyok-” at is felemlegeti, milyen is volt „mikor Dobocsányi csirkéi a kályhában kukorikoltak és az olvasók néztek, keresték honnan jő a hang? Mi mosolyogtunk. Jaksót [szolga] megtisztelték, még én is hajlongtam előtte, mert ő ült a katedrán. A tiszteket pedig díjnokoknak, szolgáknak tartották, mikor a hosszú szünnapok után meg kellett volna nyitni a könyvtár[t] és Dobocsányinak akkor tetszett súroltatni és kályhát tapasztani. Még 4 napig zárva volt a könyvtár. Hát mikor [Jáksó] Dobocsányival verette, csapatta fiait, és Reguly az olvasókkal az udvaron ült a fa alatt! Sat.” (1879. ápr. 03.)

Mert valahogy így „múlathatta az időt” Dobocsányi Ignác házmester-könyvkötő és vele a könyvtár akkori személyzete, az ezernyolcszázötvenes évek második felében, még az új könyvtárpalota felépítése előtt a m. kir. tudomány-egyetem Könyvtárában.

Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár