2022. augusztus 1. és 2022. szeptember 3. között könyvtárunk és az Eötvös-kiállítás zárva tart.

Amit az Egyetemi Könyvtárról tudni érdemes. Horvát Árpádról.

Ahhoz, hogy a Horvát Árpád (1820. február 23. – 1894. október 26.) oly nagy elvárásokkal teli, ám rövid ideig tartó könyvtárigazgatói regnálását (1874-1876) helyén kezelhessük, három dologról feltétlenül tudnunk kell:

1.) Nem árt újra és újra felidézni azt az akadémiai emlékbeszédet, amelyet Horvát Árpád halálakor Károlyi Árpád r. tag tartott, (Az MTA elhunyt tagjai fölött tartott emlékbeszédek 11. kötetében, 1903. 10. sz.) még ha kritikával is illetheti is az ember. Sok mindent megmagyaráz Horvát EK-beli komoly belső feszültségektől sem mentes igazgatóságának előzményeiből, sokban hozzájárulhat ahhoz, hogy árnyaltabban ítélhessük meg nemzedéke (e túlélő nemzedék) egzisztenciális sérülékenységéből fakadó szakadatlan és kemény küzdelmeit, valamint sokat megmagyaráz a későbbi könyvtárigazgató és hivatali elöljárói közötti párbeszéd kevéssé eredményes voltából.

„[…] Mint a jól megépített hajóhoz a vízrebocsátás előtt, jogos reményeket köthetünk, hogy hatalmas barázdákat  fog a tenger hátán szántani s erősen szőtt vitorláit vígan fogja kifeszíteni a dagadó szél ellen: azonkép joggal nézhetett Horvát Árpád is a jövő elé, mikor 1841-ben a pesti egyetem pályázatot hirdetett a könyvtára őri állásával egybekapcsolt diplomatikai rendkívüli tanszékre, amelytől édesatyja, sok nemű elfoglaltsága miatt is, de főként e szakra nevelt fia kedvéért visszalépett[…].

 A bölcsészeti kar számára 1784-ben előírt tanulmányi rendszer, mint nem épen fölöslegest, de nem is lényegest, meghagyá ugyan e kathedrát; véglegesíté azonban azt az aránytalanul csekély javadalmazást is, mellyel alapításakor dotálva lőn, amennyiben kimondá, hogy a tanszékkel évi 600 frt fizetés élvezete jár, ha azt világi egyén, 400 frt, ha oly szerzetes tölti be, akinek rendháza nem Pesten volna, s csak 200 frt, ha oly szerzetespap a tanár, akinek rendháza Pesten van. A kormányszékek maguk is érezték e javadalmazásnak nevetségesen csekély voltát, s azért már 1777-ben kimondatott, hogy a tanszék az egyetemi könyvtár igazgatói vagy őri állásával kapcsolandó össze; sőt egy 1779-iki udvari rendelet ép e czélból megkövetelte az egyetemi könyvtár tisztviselőitől, hogy az oklevéltanban s egyéb efféle kisebb disciplinákban  »optime versatusok« legyenek.

Csak 1847-ben lőn a pesti egyetemi könyvtár tisztviselőkara a történelmi segédtudományok rendkívüli tanszékei ellátásának kötelezettsége alól felmentve. Nehogy azonban e kétféle állás cumulatiójából vérmes következtetésekre jussunk, le kell jelentenem, hogy amit a cumulatió szaktudományosságunk ügyén elvileg lendített volna, azt a szűkmarkú gyakorlat lerontá. Mert már pl. a derék Cornidesnek, mikor a diplomatika tanszékét 1785-ben Praytól átvette s egyszersmind az egyetemi könyvtár őrévé kinevezteték, az őri fizetésnek, 400 frtnak, csak a felét adták meg. E valóban szánalmas viszonyok közt vergődött a tanszék sorsa az egész időn át, mely alatt Cornides után Gabelhoffer, ez után Schönwiesner, Schönwiesner után Schwartner volt a professzor. Ez utóbbinak 1823-ban történt halála után e tanszéket szegényes renumeráczió fejében Horvát István helyettesíté, akinek visszalépésekor, 1841-ben, ugyancsak ily kedvezőtlen javadalom várt utódjára is.

Harmadmagával állotta ki 1841 őszén Horvát Árpád a bölcsészeti kar s direktora Trsztyánszky  püspök előtt a vizsgálatot, mely neki legjobban, kitűnően, sikerült, s a dicsérettel teli jelentés alapján a helytartótanács azzal ajánlá őt a két állásra, hogy […] ha idejében tér és alkalom nyújtatik az ifjú tudósnak a szakmunkásságra, »non sanaspes est, eum . . . reiliterariaeeximiam operám praestiturum.«  A szép fölterjesztés, mely szerzőjének becsületére válik, s arról tesz bizonyságot, hogy akadt az akkori helytartótanács közt is olyan, akinek szíve melegebben dobogott a hazai tudományosság előbb viteléért, azt a nyomós és jellemző okot is fölhozá a kinevezés mellett, hogy az egyetem könyvtárának a jelenben sem prefectusa, sem őrei nincsenek.

[…] Mélyen elkeseredve vonult vissza az ifjú tudós a magánéletbe s könyvei közé, a honnét őt négy esztendő múlva, rá nézve szomorú körülmények közt ugyan, de kitüntető módon szólítá ki maga az egyetem. 1846 tavaszán ugyanis súlyos betegségbe esett s nemsokára el is halt Horvát István s mély fájdalom között engedett most fia a megtisztelő megbízásnak, mellyel néhai atyja tanszékeinek, a magyar nyelvnek és irodalomnak meg a diplomatikának helyettesítését ő reá ruházták. Szerény honorárium mellett két éven át vitte e kettős terhet, míg 1848 júniusában első szakminiszterünk, a nagyemlékű Eötvös őt az oklevéltan rendes tanárává nevezte ki.

Már 1849  végén ott találjuk Horvát Árpád nevét az új provizórius kormány aktái közt Balassa János, Nendtwich Károly, Télffy, Arányi, Gebhardt, Csausz, Bercsényi, Vállas, Petzelt, s a derék piarista Palotay-Purgstaller  egyetemi tanárok s Reguly Antal könyvtárőr nevei társaságában, midőn a császári polgári biztos, báró Geringer tanácskozó termében arról volt szó, hogy a megnevezett tudósok közül kiket és mi alapon állítsanak nemzeti bűneikért a hadi törvényszék elé. A becsületes Virozsil Antal, mint a pesti egyetemi tanács elnöke, egy 1849 deczember végén kelt beadványában szokatlan melegséggel fogta pártját Horvát Árpádnak arra kérve a hatalmas bárót, hogy az egyetem és a hazai irodalom terén oly nagy érdemeket szerzett Horvát István fiának, e »hoffnungsvollerLiterat«-nak ne tudja be bűnül, hogy, mint fiatal ember a nemzeti párttal rokonszenvezett, s az egyetemi tanároknak a magyar kormányhoz intézett júniusi hódoló nyilatkozatát 1849-ben aláírta; gondoljon inkább arra a közmondásra, hogy »modica non curatpraetor«.
A meleg ajánlat csak annyit használt, hogy nem vették el tőle egész kenyerét, mint többektől a nevezettek közül, hanem — miután jóakarói segélyével a hadi törvényszék előtt tisztáznia sikerült magát — őt, a már másfél év óta rendes tanárt, aki magának érvényes szabályrendeletek értelmében már 9 évvel azelőtt megszerzé a formális jogot a katedrára, kegyelemből a tanszék supplensévé degradálták.
E súlyos csapás anyagi következményei, a megélhetés nehéz gondjai Horvát Árpádot, aki e közben családot alapított, ereje legjavában vonták el a tudományszak irodalmi művelésétől s a kenyérkeresetre utalták. Mindazonáltal ideje nagyobb részét buzgalommal szentelé tanszékének s a híven teljesített kötelesség tudatával jelentkezett öt kemény esztendő múlva, 1855 nyarán, szerényen, mint jelleme engedé, csak rendkívüli tanárságért. Mondanom sem kell, hogy kar és tanács egyhangúan mellette nyilatkozott. Csak a rendőrség főnökének, báró Prottmannak volt ellene kifogása és pedig csodálatosképen — tudományos okokból. Ha hivatalos akták nem bizonyítanák, el sem hihetnők azt a szomorú s mégis mintegy operettbe illő helyzetet, hogy valakinek a pesti egyetemi tanszékre jogosító tudományos qualificátiójáról a rendőrség mond teljes komolysággal véleményt, hogy Prottmann báró, eladdig teljesen ismeretlen nagyság a diplomatika, a palaeograplia és a chronologia terén, Horvát Árpádnak oklevéltani ismereteit hivatalos jelentésben bírálja és persze — fölületeseknek találja. A budai helytartósági osztály közoktatásügyi departementja megadta ugyan erre Prottmann úrnak a jól megérdemelt választ; elismeré kegyesen azt is, hogy Horvát Árpádnak megbocsátható, ha tíz esztendei oktatás után, minekutána már 14 évvel azelőtt rendkívüli tanárrá javaslatba hozatott, sőt másfél évig rendes tanár is volt, rendkívüli tanárságra törekszik; mindamellett a magyar tudományos mozgalmak iránti rosszindulatból, az egyetemi alapok kedvezőtlen helyzetére hivatkozva, nem pártolá a kérelmet.

[…]A csillagokban azonban nem volt megírva, hogy Horvát Árpád 16 évi küzdelem után révbe juthasson. Sem ő, sem az egyetem, sem maga Thun nem számolt egy hatalmas tényezővel, a Bach-korszakbeli bürokratizmus korlátolt kicsinyességével. Az 50-es évek alatt a fővárosban, t. Akadémia, gyakran lehetett találkozni olyan, a kishivatalnoki osztályhoz tartozó, jobb sorsra érdemes egyénekkel, akiket 49 végén és 50 elején, a magyarfaló vakbuzgalom első rohamában a kormány a maguk inoffenziv természetű szerény állásaiktól, vagy azért mozdított el, mert 1848 márczius 15. után a magyar minisztériumoktól nyerték végleges kineveztetésüket, vagy azért, mert, noha semmi »politikai bűn« nem volt rájuk bizonyítható, már arczukról, ajkukról és nevükről lerítt a velük született magyarság. Ezeket a hivatalos nyelven »redukáltak«-nak nevezett férfiakat, többnyire családapákat, mégsem lehetett minden jogos alap nélkül egyszerűen szélnek ereszteni s koldusbotra juttatni. Meghagyták hát nekik kegyelemből és egyelőre törzsfizetésük egy harmadát, amit »Quiescentengehalt«-nak neveztek el, lucus a non lucendo, mert a szerencsétleneket e kegyelemkenyér fejében ide-oda hányták-vetették többnyire díjnoki alkalmazásban. Az volt ez eljárásnál a kegyetlen számítás, hogy a boldogtalanok, megunva a kolduskenyeret, magánfoglalkozás után fognak látni s az állam budgetje így megszabadul tőlük. Csakhogy e számítás balul ütött ki, mert hisz' ép e tősgyökeres magyar s hivatali pályára készült egyéneknek volt akkor a legnehezebb valami magánfoglalkozásra szert tenniök. Ezért az 50-es évek közepén a budai helytartósági osztály őket mégis csak alkalmazgatni kezdé anélkül azonban, hogy e »redukáltak«-nak szakismereteire valami tekintettel volt volna. Így történt, hogy midőn az egyetemi könyvtárnál a föntebb említett tiszti állás megüresedék, a budai részkormány erre a helyre az állami praeparandia egyik igazán jóravaló, de ok nélkül »redukált« tanárát szemelte ki, nehogy ingyen élvezze 233 forintnyi „Quiescentengehalt«-ját, noha szegény e nyomorú összegért, mint »Nebenlehrer«, itt is, ott is kénytelen volt, ahová kiparancsolták, helyt állani.
Hogy tehát Horvát Árpádot visszalépésre bírja, nem épen tiszteletreméltó cselt eszelt ki a budai kormány. Megkérdeztette tőle, vajjon őri czím nélkül is elvállalná-e azt a szerény állást. Hiába hangoztatták erre Virozsil és Toldy, hogy Horvátnak »wahrlichnicht zu verargenist, wenn er sich einer so schmerzlichen Selbstverläugnung für unfähig erklärt«, hogy még a puszta czímét se kapja meg annak az állásnak, melyre már 15 évvel azelőtt, mint legilletékesebb egyént hivatalosan fölterjesztették. A budai bürokráczia nem tágított és számítása sikerült: Horvát Árpád fájdalmas megbotránkozással utasítá vissza a megalázó föltételt. A fáradhatatlan Toldy azonban, aki barátjának különösen egyetemes irodalomtörténeti ismereteit a hazai intézet számára mindenkép hasznosítani akarta, a budai cselszövés ellenébe szintén fortélyt állított, rábírta t. i. Horvátot, hogy merő hazafiságból mindenféle hivatalnoki czím, jelleg és rang nélkül, mint tudományos segéderő álljon a könyvtárügy szolgálatába,  s midőn e tervet az egyetem pártolólag fölterjeszté, azt lehetne hinni, hogy a rosszakaratú bürokraták kelepczébe kerültek. A helytartóság azonban nem adta meg magát, hanem addig halasztá a döntést, míg Horvát Árpád a kétesztendei kínoztatást megunva, leköté magát a Kereskedelmi Akadémiánál a magyar nyelv és irodalom előadására. Most, mikor innét tisztességgel vissza nem vonulhatott Horvát, akkor lépett elő a budai kormány a fölség kettős elhatározásával s abba a kényszerhelyzetbe hozta őt, hogy maga kérje fölmentését az őri czímmel díszített tiszti állás alól. Mily érzelmek dúlhatták az új rendkívüli egyetemi tanár kebelét, midőn tudtára adatott, hogy tanszéke az 1777-diki alapon évi 600 írttal lesz javadalmazva, [...]

 Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy a budai kormány a könyvtári tisztségre a maga jelöltjét, dr. Márki Józsefet, az érdemes paedagogust, noha ez beadványaiban kétségbeesetten ismételte, hogy mint paedagogiával foglalkozónak sem képessége, sem kedve nincs a könyvtári szolgálathoz, Quiescentengehalt«-jának különbeni beszüntetésével fenyegetve, erőszakkal nevezte ki. A könyvtárhoz hát a  »botcsinálta doktor« került; míg Horvát Árpád, kit vonzalma, szakképzettsége, a könyvtár igazgatójának s az egyetem tanácsának közös óhaja akart e helyre juttatni, a Kereskedelmi Akadémiánál volt kénytelen tűrni a rendőrség zaklatásait azért, mert itt a magyar nyelv elsajátítására s a magyar nyelv hasznaira figyelmezteté a főváros kereskedelmi ifjúságát. De kénytelen volt, mert még 1859-ben is, midőn a derék Reguly halálával az egyetemi könyvtár első őri állása megüresedett s erre Toldy és az egyetem megint egyhangúlag őt, mint a legképesebb jelöltet, ajánlotta: ezt az ajánlatot most meg — ép úgy, mint 17 évvel azelőtt a legelsőt —Bécsben vetették vissza, azzal a valóban nemtelen indokolással, hogy két évvel azelőtt az őri czímet és tiszti állást visszautasítá! [...]

 Múltak az évek, t. Akadémia s a politikai viszonyok a magyarságra kedvezőbb jövőt helyeztek kilátásba. Horvát Árpád, aki immár két teljes évtizeden keresztül fecsérelte el ereje s ideje javát a konok sorssal való ádáz küzdelemben, jó emberei ösztönzésére elérkezettnek látta 1861-ben az időt, hogy rendes tanszékért folyamodjék. Kérelmét a bölcsészeti kar a lehető legmelegebben ajánlá, s ép oly jóindulatú, mint emelkedett szellemű megokolással terjeszté föl az egyetem akkori kitűnő rectora, Pauler Tivadar is.[…]

 Ezen az alapon kérte hát Pauler Horvát Árpád számára 16 évi tanárkodása alatt szerzett érdemei kellő méltánylásául a rendes tanári állást s ezen alapon ajánlotta őt a helytartótanács előadója is. Az udvari kanczellárián az ügyet a derék Frankenburg Adolfnak adták ki, aki dolgozatában teljesen Pauler álláspontjára helyezkedett s e dolgozat alapján ugyanily értelemben referált róla a jó emlékű Pápay udvari tanácsos is. De a Horvát Árpádot üldöző sors megint közbelépett, s tanszékét az udvari kancellária leirata rendkívülinek hagyta meg, csupán szánalmas fizetését emelte föl 1260 frtra. Két évtized munkásságának ez lőn az összes jutalma. Még hosszú hat esztendeig kellett tűrnie és várnia, míg végre 1868-ban ugyanazon dicső emlékű miniszter ellenjegyzése mellett lőn rendes tanári székébe visszahelyezve, aki őt húsz teljes esztendővel azelőtt 1848-ban már egyszer rendes tanárrá nevezte ki. […]

1868-ban ugyanazon minister ellenjegyzésével neveztetett rendes tanárnak, aki őt 1848-ban egyszer már kinevezte, azt kényszerül a tanács felismerni, hogy maga az őt 1868-ban ő Felségének előterjesztő miniszter is az 1848-diki kinevezést teljes érvényűnek nem tekintette«.

E magyar embereknél hihetetlen fölfogás ellen utóbb, midőn pár év múlva a kérdés újra szőnyegre került, a bölcsészeti kar élénken tiltakozott, s az új emberekből álló egyetemi tanácsban hathatós támogatóra talált. De maga a fönnkeltlelkű miniszter,Trefort  is, mikor az ügy ő eléje jött, határozottan meghazudtolá azt a most említett agyafúrt okoskodást  és a koronához intézett fölterjesztésben kimondá, hogy Horvát Árpád sérelme orvoslását »méltán kérheti és így szól szó szerint a fölterjesztés, el is várhatja, hogy miután 1848-ban történt kineveztetésének érvényessége már átaljában sem, legkevésbé azonban a visszaállított magyar kormány által vonható kétségbe, rendes tanári évei is azon időponttól kezdve fognak neki teljesen beszámíttatni«

[…]Ilyen értelemben döntött Trefort előterjesztése alapján 1877. május 26.-dikán a korona s ezzel Horvát Árpádnak 58 éves korában, élete alkonyán, sikerült végre visszanyernie azt a jogot és azt a pozícziót, mely 30 esztendővel azelőtt már egyszer az övé volt.[…]

Megjegyzés: a fent említett pozíció nem az az EK igazgatói kinevezés volt, hanem Horvát Árpád egyetemi tanárrá történő kineveztése.

„Ebbeli ismereteit az egyetemi könyvtár hasznára értékesíteni Toldy Ferencz, mint szintén említém, gyakran törekedett. Végre 1867-ben ki tudta Toldy vinni, hogy Horvát Árpádot a könyvtár első őrévé kinevezték. Kilencz évi működése ez intézetnél, melynek három évig igazgatója is volt, epizódszerű jelleggel bír ugyan életében; de teli van kultúrtörténeti momentumokkal. Mert az ő igazgatósága idejében folyt és fejeződött be az Egyetemi Könyvtár mostani palotájának építése, s a könyvtáranyag beköltöztetése; ekkor készült a modern igényeknek megfelelő elveken a könyvtár szervezeti és ügyviteli szabályzata s kezdetett meg a könyvtár anyagának czédulázása. Méltó megelégedéssel tölthették el Horvát Árpádot ezek az eredmények, de bántotta, hogy a tisztviselők anyagi és erkölcsi helyzetének javítására irányult törekvései sikertelenek maradtak , s hiába hangoztatá, mint egy 1874-diki előterjesztésében mondja, hogy »nemcsak bármely pesti elemi tanító, hanem a legtöbb kereskedősegéd is anyagi tekintetben sokkal kedvezőbb helyzetben vagyon, mint az egyetemi könyvtár tisztviselői«. Sem ebben, sem más a könyvtár niveauja emelésére irányzott törekvéseiben nem tudott czélt érni.[…]

Továbbá,

2.) Tudnunk kell, arról az engesztelhetetlen gyűlöletről, amelyet kiadatlan naplójának számtalan vonatkozó passzusa szerint id. Szinnyei József táplált irányában, s amelynek engedelmeskedve Szinnyei, ahol csak tudott, ártani igyekezett Horvátnak, holott az (talán?) korántsem szolgált rá erre „kitüntető” figyelemre.

3.) Tudnunk kell, arról a tényről, hogy szerencsétlenül alakuló magán-, és családi élete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meglehetősen zárkózott, bizalmatlan, „nehezen kezelhető” ember legyen belőle. (Ebben a témakörbenmára már több izgalmas cikk, tanulmány igazíthatja el az érdeklődőt!) Megítélésében nem egyszer összekeverednek a dolgok. A 40 esztendősen eltávozó Szendrey Júlia, már régen nem volt az élők sorában, amikor Horvát Árpád az EK igazgatója lett, és amikor Szinnyei a tudomására jutott bizalmas információkhoz hozzá juthatott.

Kazimír Edit
Egyetemi Könyvtár és Levéltár